Volt szerencsém már több az enyémhez hasonló blogot meglátogatni, s bizony bennem nem keltett jó érzést, hogy a blog tulajdonosa, sok esetben nem egy elérhető valós ember érzetét keltette, mert személyét teljes homály fedte. Úgyhogy én szeretnék pár szót írni magamról.

Magamat egy nagyon nyitott, vidám Keljfel-Jancsinak tartom, aki minden pofon után felkel (legaláábis eddig).                                                                                                17 éves voltam amikor elköltöztem a szüleimtől és egy számomra idegen városba egyedül kezdtem neki a nagybetűs életnek. Az elején minden nagyon jól ment, szinte példátlan sikereket értem el a munkában, már 17 évesen középvezetőnek neveztek ki, anyagilag viszonylag jól éltem, rengeteg barátot szereztem.                                                     Aztán jött egy fordulópont, egy pont amit akkor észre sem vettem. Onnantól az életem visszafordíthatatlanul romlásnak indult. Hibát hibára halmoztam, miközben arra törekedtem, hogy jobb legyen. Éveken keresztül egészen mostanáig az ismétlődött, hogy mindíg találkoztam egy olyan emberrel aki nagyon közel került hozzám érzelmileg s ezt kihasználva az én közreműködésemmel persze mindent tönkretett. Aztán sírdogáltam kicsit, megráztam magam s mindent előről kezdtem. Ez háromszor fordult elő velem, s ezt úgy kell érteni, hogy teljesen a nulláról állok fel remélhetőleg most is, ahogy említettem már harmadszor.

Most azonban valami változott. Azt mondtam magamnak, hogy ha ez a jövőben mégegyszer megtörténik, már nem fogok felállni. Érzem. Ezért próbáltam megkeresni az okát a történteknek. Az ok, hogy érzelmileg annyira labilis, és az érzelmekre annyira szomjazó ember vagyok, hogy tudatomon kívül bevonzom a szélhámos csaló embereket az életembe. Szóval én már tudom, hogy min kell változtatnom és miből kell védőfalat építenem. S talán ez a legfontosabb. A felismerés. Mert csak ha ismerjük a betegséget, akkor udunk helyes ellenszérumot készíteni.

Arra buzdítok hát mindenkit, s ha valami okos tanácsot kellene adnom, akkor azt mondanám, hogy független attól, hogy a pillanatnyi rossz helyzet a mi hibánk vagy sem, üljünk le csendben, egyedül és próbáljuk meg végignézni eddigi életünk filmjét mint egy kívülálló, aki csak úgy bement a moziba. Ha el tudjuk érni, hogy kívülállóként lássuk a saját sorsunk, akkor nem kell egy másik ember tanácsára hagyatkoznunk, s azon gondolkodnunk, hogy benne vajon megbízhatunk-e? A saját belső ösztönünk ami évmilliók óta belénk van kódolva, ha nem érik külső behatások, mindíg minden körülmények közt a helyes utat mutatja.

(Realy)